Az 1880-as évek vége a biai zsidóság szervezett közösséggé válásának ideje. 1888-ban megalapítják hitközségüket, és még ebben az évben, de legkésőbb 1889-ben felépül Kis utcai (ma Óvoda köz) imaházuk. Karikó János emlékirataiban ír róla, hogy az önkormányzatnál a zsidó temető kérdése napirendre került. Egy 1889. december 30-ai községi képviselői gyűlésen panasz hangzott el, hogy egy legelő maradványföldet áron alul zsidó temetőnek ajánlott a községi elöljáróság. A kérdéses földterület Bia régi magjának, a Teleknek a szélén fekszik, a mai Dobó köz végében, amelyet a képviselő-testület végül a hitközség rendelkezésére bocsátott.
Az általunk ismert adatok alapján a négy hónaposan meghalt gyermeket, Freud Imrét búcsúztatták elsőként a biai zsidó temetőbe 1888. július 12-én. Az esemény érdekessége, hogy Imre ez év márciusában Budapesten született, Freud József és Frank Marcsa fiaként, családjuk pedig minden bizonnyal csak átmenetileg tartózkodott Bián. Az évszám alapján feltételezhetjük, hogy a hitközség megalapításával vagy az imaház építésével összefüggésben lehettek a faluban.
Hamarosan ismét egy idejekorán elhunyt halottja lett a közösségnek, Weidlinger Lipót hétnapos csecsemőként hunyt el, 1889. július 24-én temették el.
Handl Magdolna 1889. december 27-én, hatvanévesen halt meg Bián, két nappal később búcsúztak tőle. Zsámbékról származott, férjével, a Pátyról ide települt Herczfeld Adolf kereskedővel élt. Lányuk, Herczfeld Fanny szintén itt lett eltemetve 1926 márciusában. Fanny férje, Schultheisz Adolf is azok közé tartozott, akik egész életüket a községben töltötték. 1931-es halála után itt lett a sírhelye is.
Weidlinger Jakabot 1890. március 18-án helyezték sírjába Bián, hetven évet ért meg. A családjuk ugyanebben az esztendőben egy csecsemőt is búcsúztatott. Weidlinger Jenőt november 19-én temették el. Famíliájukból a harminckilenc éves Weidlinger Janka tragédiáját 1909-ben „heveny zavartság” okozta. Weidlinger Kató – Zsigmond elsőszülött gyermeke – halálának idejét nem ismerjük, valószínűleg az 1890-es években hunyt el gyerekkorában. Weidlinger Sárika személyéről semmit nem tudunk, nagy valószínűséggel csecsemőként vagy kisgyermekként halt meg. Egy újsághírnek köszönhetően viszont annál többet tudunk Weidlinger Józsefné Kuttner Rózáról. A Pesti Hírlap 1913. április 9-ei tudósításában a következőt írja: „A székesfővárossal szomszédos Bia községben néhány napi gyöngélkedés után meghalt özvegy Weidlinger Józsefné, szül. Kuttner Róza asszony kilencven éves korában. Gyermekei nem voltak, és úgyszólván élete utolsó pillanatáig a legteljesebb szellemi frissességét őrizte meg, és egyszerűbb nőknél szokatlan intelligenciájáról volt híres az egész környéken. A községbeliek azt állítják, hogy valójában közelebb járt a századik évhez, és nem lehetetlenség, hogy hiúságból mondta magát fiatalabbnak. Híres zsidó papi családból származott. Temetése Bián szerdán délután lesz.”
A századforduló környékén sajnos egymást követték a Schultheisz família gyermekhalottjai. Imre 1883-ban másfél évesen, Irma 1891-ben szintén másfél esztendősen, Ilona 1894-ben kilenc hónaposan, Lenke ugyanakkor öt hónaposan hunyt el – mindegyiküktől a biai zsidó temetőben vettek búcsút.
A csecsemőhalálozás újabb áldozata volt Schwartz Artúr, akinek édesapja ismeretlen. Tőle 1895-ben búcsúzott a feltehetően átmenetileg Bián tartózkodó édesanyja és a hitközség.
Szintén fiatalon, tragikus körülmények között halt meg 1912. október 5-én Gansl Cecília. Szerelmi bánatában a házuk előtt álló Méhely-kútba ugrott, ahol szörnyethalt. Szülei, testvérei Bián vettek búcsút tőle. Sírköve látszik egy ’30-as években készült fényképen, ahol Gansl Ignác áll lánya sírja előtt.
Jelentős alakját, hitközségi elnökét veszítette el a biai zsidóság 1914. május 1-jén Schultheisz Mór halálával. Május 3-án lezajlott búcsúztatásán dr. Kiss Arnold budai főrabbi méltatta nemes életét. Családján és hittestvérein kívül az egész község kifejezte részvétét, a köztiszteletnek örvendő elhunyt emlékére a református templom harangjai is megszólaltak. Feleségét, Blau Rózát tizenhat évvel később mellé helyezték örök nyugalomra.
Az első világháború idején is többször búcsúzott el a közösség egy-egy tagjától. Szép kort megérve, szellemi frissességét megtartva, hetvenkilenc évesen hunyt el Gansl Márkné Guttenberg Johanna. Temetése 1917. április 29-én volt, amelyen Pollák Aladár zsámbéki főrabbi tartott megható gyászbeszédet, kiemelve az elhunyt szerény életvitelét, jó szívét, jótékony alapítványa létrehozását. Nagy számban érkeztek a gyászolók Budapestről is, hogy elbúcsúzzanak rokonuktól. Férje, Gansl Márk 1920. január 28-án követte feleségét, közös síremlékük őrizte végső nyugalmukat.
Tisch Lipót házaló, szatócs 1918 januárjában hunyt el nyolcvankét éves korában. A torbágyi állomás előtt elgázolta a vonat.
A pusztító spanyolnáthának lett áldozata egy tizenegy éves gyermek, Szabó Sárika, Szabó J. Gyula kereskedő legifjabb gyermeke. 1918. szeptember végén temették el.
Az első világháborút követően a Schultheisz családnak volt több ízben túl korai búcsúztatója. Adolf fia, Schultheisz Zoltánt 1919-ben, a kereskedelmi akadémia huszonkét éves hallgatójaként megrúgta egy ló, és olyan súlyos koponyasérülést szenvedett, hogy belehalt. Mór lánya, Gonda Ármin felesége, Schultheisz Margit, fiatal házasként és anyaként hunyt el harminchárom éves korában, 1924-ben. Mindkettőjüket a biai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra.
Egy évvel később Krámer Adolf ecetgyáros immár második feleségét temette el Bián, 1925 márciusában, Wilhelm Helén negyvenkét évesen halt meg.
Schultheiszék a második világháború elején még egy csapást elszenvedtek, a tizenkilencedik életévében járó Schultheisz Zsuzsika 1940-ben tüdőgümőkórban meghalt.
Hetvenhárom évesen búcsúztak Gottlieb Márkné Pollák Borbálától a hitközség tagjai. Az 1930-ban meghalt özvegyasszony a gyógyszerész testvérpár, Gonda Ármin és Kató édesanyja volt.
A ’30-as években történt egy különös temetés. Gansl Ignác hitközségi elnök az Egyenlőség című lap szerkesztőségének az alábbi szöveget juttatta el: „Ismeretlen zsidó öngyilkos. E hó 17-én éjjel a biai csendőrség Bia állomás közelében egy zsidó fiatalember holttestére akadt, aki vagy öngyilkosságból a vonat elé vetette magát, vagy véletlenül gázolta el a vonat.
Zsebében semmiféle iratot nem találtak, ami személyazonosságát megállapította volna, és így a biai hitközség mint ismeretlent temette el. (…) Bia, 1934. április 22-én.”
A fentieken kívül több személy temetési helye ismeretlen, így például Gansl Ignác és felesége, Weidlinger Berta sírhelyét sem ismerjük, csak erős feltételezéssel élünk, hogy a biai temetőben nyugszanak.
A sírsorokban több helyen megsüllyedt területeket láthatunk, ahol 40–50 cm mélyre süppedt a föld a felszíntől. Valószínűleg itt voltak azok a sírok, amelyeket 1958-ban exhumáltak, majd a maradványokat átvitték a Kozma utcai sírkertbe egy nagyszabású temető-kiürítési akció keretében. Bián egy holokauszt-túlélő család kezdeményezte a zsidó temetők esetében ritkaságnak számító műveletet.
Schultheisz Gáborné Gonda Kató Auschwitzból tért haza egykori biai otthonába, később Münchenbe emigrált. Schultheisz Jenő a vészkorszakot Budapesten élte túl, a háború után feleségével együtt Nagykanizsán az aggok házában élték nyugdíjas éveiket. A két Schultheisz indította el a folyamatot, amelyben segítségükre volt egyik rokonuk, Schultheisz Miksa, a pesti Chevra Kadisa (Zsidó Temetkezési Szentegylet, temetési ügyeket intéző szervezet) elnöke. A köztük lévő megállapodás részleteibe az 1958. szeptember 30-án kelt levelük nyújt betekintést.
„A biai temető kiürítésével kapcsolatban az ottelfekvő hozzátartozóink exhumálására vonatkozó megbeszélés alapján felkérem Önöket, hogy a biai temetőben elfekvő:
Schultheisz Mór és neje,
Schultheisz Adolf és neje,
Schultheisz Gábor,
Schultheisz Zsuzsika,
Schultheisz Zoltán,
Schultheisz Margit,
özv. Gottlieb Márkné,
Schultheisz Irmuska,
Schultheisz Ilonka,
Schultheisz Lenke,
tetemeit a temető kiürítésénél a rákoskeresztúri temetőben közös külön sírban eltemetni és ott Schultheisz Adolf és neje sírkövét, a Schultheisz Mór sírkő legalsó átérő lépcső és keretrács felhasználásával az Önök költségén felállítani szíveskedjenek. Ezen munkáért engem semmiféle költség nem terhelhet. (…)
Az exhumációval, betemetéssel és fentiekkel kapcsolatosan felmerülő összes költségek fejében felhatalmazás alapján és magam nevében átengedem Önöknek a biai temetőben felállítva volt Schultheisz Mór és neje, valamint édesanyám, özv. Gottlieb Márkné féle fekete svéd gránit sírköveket. (…)
Kérésem, hogy a biai temetőben elfekvő többi cca 14 áthelyezés rákoskeresztúri közös sírja fölé egyik biai sírkövet az ott fekvő neveinek feljegyzésével felállítani szíveskedjenek.
Végül kérem, hogy az áthelyezést legkésőbb f. évi november hó végéig végrehajtani szíveskedjenek.”
A sírok hozzávetőleg fele a helyén maradt, így a biai temető vallási értelemben továbbra is szakrális helynek tekintendő.
A biai zsidó temető kiürítése után – akiket nem exhumáltak – jelenleg is itt nyugszanak, ők a következők:
Freud Imre, 1888. július 12. (kisgyermek)
Weidlinger Lipót, 1889. július 25. (csecsemő)
Herczfeld Adolfné Handl Magdolna, 1889. december 27.
Weidlinger Jakab, 1890. március 16.
Weidlinger Jenő, 1890. november 19. (csecsemő)
Schwartz Artúr 1895. augusztus 29. (csecsemő)
Gansl Cecília, 1912. október 5.
Gansl Márkné Guttenberg Johanna, 1917. április 29.
Gansl Márk, 1920. január 28.
Krámer Adolfné Wilhelm Helén, 1925. március
Ismeretlen zsidó öngyilkos, 1934. április
Rajtuk kívül további személyek sírhelyét is rejtheti a temető, ezekről nincs megbízható információnk. Ilyen lehet Gansl Ignác hitközség elnök és felesége, Weidlinger Berta sírja.
A biai zsidó temető ötvenhat éven keresztül (1888–1944) biztosította a hitközség tagjainak végső nyughelyét. A temető az általános gyakorlatot követhette Bián is, amíg használatban volt: rendezett terület, bejárat a Dobó köz felől. A zsidó temetők jellemzői közé tartozott a terméskőből kirakott kerítés. Ezt a történeti térképek nem ábrázolják. Egy 1951-ben készített légifelvételen azonban érdekes árnyék húzódik a feltételezett ravatalozó épületétől a temető északnyugati telekhatára mentén. Az árnyék karaktere alapján lehetséges, hogy ez a temető is kőfallal volt körbekerítve. Szóbeli visszaemlékezésekben is megemlítették az egykor sóskúti kőből álló kőfalat, aminek darabjait elhordták.
A történeti térképek további böngészése újabb érdekes felfedezéseket nyújthat. A hitközség tulajdonában a 379/1 helyrajzi számú telek volt. A terület súlypontjában ábrázolt négyzetes elem jelölheti a ravatalozót. Ezt a sejtést további kutatások támaszthatják alá. Feltételezhető, hogy az egykori épület mentén megosztották a területet, amit jelölnek a helyrajzi számok is: 379/1a, illetve 379/1b. A temetkezést a fölső részen (379/1a), a magasabban fekvő északkeleti telekhatárról indították. A lenti részen nem voltak sírok.
A sírkert háború előtti állapotáról egyetlen általunk ismert felvétel maradt, amelyen Gansl Ignác hitközségi elnök áll, mögötte és mellette körülveszik a magasodó obeliszkek. Hozzávetőleg tizenöt látszik a képen, rajtuk magyar és héber feliratok. A sírokon elsősorban értékes vörös márványkövek álltak. A temető hányatott sorsa a hitközség megszűnésével kezdődött. Az exhumálások a sírok jelentős részét érintették, így mintegy tucatnyi sír maradhatott itt ténylegesen. Két sírkő menekült meg azáltal, hogy az exhumálást kezdeményező leszármazottak és a Chevra Kadisa megállapodása alapján átkerültek a Kozma utcába. További két sírkő a költségek ellentételezéseként felajánlásra került. A temetőben maradt márványköveket a ’60-as és a ’70-es években sorra elhordták – állítólag környékbeli sírkövesekhez. Volt, aki arra emlékezett, hogy sokszor az elhunytak csontjai is méltatlanul felszínre kerültek.
A temető felett átvette az irányítást a természet, amely szép lassan magához ölelte a területet. Biatorbágyon szinte teljes feledésbe merült a régi zsidó temető, olyannyira, hogy sokan azt sem tudták, hogy hol is kéne keresni. Még a Google-térkép is elvétette a helyét, a Szent Kereszt-templom romjai közelébe jelölte, így aki ott keresgélte, esélye sem lehetett felfedezni a maradék sírkertet. A helyiek között is akadtak, akik még csak nem is hallottak róla.
Az első kísérlet a temető megismertetésére a Fedezzük fel Biatorbágyot! program keretében történt. 2017-ben Tótpál Judit, akkori Értéktár Bizottság elnök vezetésével a Biai Református Általános Iskola negyedik osztályos diákjai fedezték fel az ecetfákkal benőtt területet, ahol 32 sírkövet találtak. A gyerekekkel sikerült megtisztítani a temető egy részét. Sőt, az egyik diák, Zakariás térképet is készített, amely az első ismert hiteles ábrázolása az egykori izraelita közösség sírkertjének.
Fordulatot a Biatorbágyi Tájvédő Kör fellépése hozott. 2023-ban megállapodást kötöttek a temető tulajdonosának számító Mazsihisszel, amely alapján évente két alkalommal megtisztítják a területet a gaztól, és ezáltal biztosítják rendezettségét. A Tájvédő Kör önkéntesei 2023 tavaszán végezték az első tereprendezést. Már az első alkalom után más arcát mutatta meg a temető, előbújt néhány sírkeret, néhány földbe süllyedt kődarab, és az egykori temetkezési helyek is megmutatták magukat.
2024-ben Novoszádi Zsolt földmérő mérnök egy geodéziai vizsgálatot végzett a területen. Ennek során kitűzésre kerültek a pontos telekhatárok. A felmérésen is jól látszik, hogy rendezett, egyenletes kiosztású sorokban helyezkedtek el a sírok. Továbbá ábrázolják benne a sírkőtöredékeket is. Mindezek ma már szabad szemmel is jól láthatóak, ha körbejárunk a sírkertben: kirajzolódnak előttünk a sírsorok, a sírhelyek, amelyek valamikor a biai hitközség 30-40 halottjának végső nyughelyét jelentették. A régi sírkövek közül mindössze egy összetört fél darab maradt meg mementóként, a rombolást idéző vashurok „ölelésében”, a földre borulva.
2024-ben Biatorbágy Város Önkormányzata támogatásával sikerült egy jelentős tereprendezést elvégezni. Megszabadult a kegyeleti hely az elburjánzott növényzet gyökereitől. 2024 őszére kialakítottak egy kegyeleti emlékparkot, ahol információs tábla, rendezett környezet várja a csendes megemlékezőket, látogatókat.
Bihari Zoltán