(1937-1999) költő, műfordító
1937. augusztus 30-án született Pusztavacson. Szülei egy év múlva Biára költöztek, így élete első éveit -csaknem két évtizedet – itt élte le. Az általános iskola után tanulmányait a fővárosban folytatta. Gépipari technikumban érettségizett kitűnő eredménnyel, így nem meglepő, hogy műszaki területen választott továbbtanulási lehetőséget. A budapesti Műegyetem gépészmérnöki karának hallgatója volt 1956. őszéig. A forradalom leverése után az ország elhagyása mellett döntött.
Átmeneti bécsi, majd strasbourgi tartózkodás után 1957-től Párizsban élt. A Sorbonnone-on matematikát, francia nyelvet és irodalmat hallgatott, majd technikusként dolgozott. Ekkor kezdett írni, és ez a fordulat egész további életét meghatározta. 1962-től, indulásától részt vett a Párizsi Magyar Műhely című folyóirat szerkesztésében, így az önálló alkotás mellett az irodalomszervezés is egész életén végigvonuló foglalkozás maradt. A lap nagy szerepet vállalt az emigrációs magyar irodalom megismertetésében, de feladatának tekintette hazai írók, és kortárs külföldi írók alkotásainak megjelentetését is. 1989-től a folyóirat hazatért.
A költő első kötete A „Magyar Műhely” kiadványaként 1963-ban jelent meg „Félálom” címmel.
Párizsban nem tudott gyökeret ereszteni, érzelmi kötődései miatt 1964-ben a hazatérés mellett döntött, felvállalva a megbízhatatlanság stigmáját és a politikai környezet azzal járó kellemetlenkedéseit. 1965-ben megházasodott.
1966-ig a Művelődésügyi Minisztérium műszaki emlékeket nyilvántartó és gyűjtő csoportjának munkatársaként dolgozott, majd visszatért az irodalom világába. 1966-tól 1975-ig a Petőfi Irodalmi Múzeum munkájában muzeológusként vett részt, majd 1975. és 1992. között a Magvető Kiadó szerkesztője volt. 1992-től főmunkatárs lett az Új Ember című lapnál, ahol már előbb is megjelentek versei.
Szerkesztőségi munkája során a megalkuvás-mentes igényesség mellett sok fiatal költő pályáját indította el, vagy támogatta, figyelemmel kísérte a már befutottak fejlődését. Mondhatni, egy alkotói kör alakult ki körülötte.
Munkásságának fajsúlyos részét képezte a kortárs francia költészet fordítása, hozzáférhetővé téve azt a magyar olvasó közönség számára.
Saját költészetét a pontosság, tárgyilagosság, visszafogottság jellemzi. Mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy bár a szabadvers egyik legmeggyőzőbb képviselőjeként emlegetik, ezt éppen a megfogalmazás figyelemre méltó fegyelmezettségével érte el. Maga ezt így foglalta össze:
„Ahogy öregszem, egyre inkább látom, hogy a versírás minden öröme, minden gyönyörűsége ellenére is gyötrelmes és önkínzó vállalkozás. S egyre inkább az. Magányos expedíció az Északi-sarkra vagy a Mount Everestre. Fogásokat és módszereket persze másoktól is lehet tanulni, ám rögeszméivel, démonaival mindenki egyedül viaskodik, és segítséget senkitől nem remélhet.” Költészetére mindvégig jellemző a sötét tónus, sokszor a mulandóság árnyalja a megfogalmazott gondolatokat. „… hiszen a félelmek egyik forrása éppen a fenségesen vonuló, könyörtelen idő,amint virágba borítja, majd elhervasztja az emberi életet, a természetet, magát a létezést. Különös „zarándokút” ez a költészet: félelmekkel terhes, a táj, amelyen áthalad, sötét, imaginárius vidék, nem a természet dolgai, hanem látomások népesítik be, akár az avantgarde költők képzeletbeli tájait.” – írja róla Pomogáts Béla.
Közben az eltelt évek alatt tizenkét kötete jelent meg, a tizenharmadik összeállításában még részt vett, de a megjelenést már nem érte meg. Hosszan tartó súlyos betegség után 1999, október 24-én 62 évesen elhunyt.
Munkásságát több díjjal ismerte el az irodalmi élet: a Graves-díj (1979.), József Attila-díj (1990.), Déry Tibor-díj (1991.), Artisjus-díj (1993.), Radnóti-díj (1994.) birtokosa volt. 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntették ki. Fordítói tevékenységéért 1998-ban megkapta a Forintos.díjat
Dr Tálas-Tamássy Tamás